A hozzám került anyagok közül ezúttal egy nagyon érdekes, történelmileg értékes kéziratot szeretnék nektek megmutatni. Egy szerb apától és magyar anyától származó férfiú visszaemlékezése 1992-ben a gyermekkorára- a származása miatt kapott bántalmazásokra-, később a második világháború alatt a Műegyetemen eltöltött éveiről, az itt megjelenő politikai agitációról, majd a 45 utáni eseményekről. Hungaristákról, nyilasokról, később a kommunista kegyetlenkedésektől, ávósokról, jónéhány ismert névvel is. Érdemes elolvasni.
(alapvetően nem a nyilvánosságnak szánta, ezért nem írom le a teljes nevét, illetve kihúztam azt is, kinek írta)
Kedves ,
Júniusban küldtem el az utolsó Maigret papírokat, remélem megkaptad. Gondolom, hogy a vakációs hónapok alatt nem igen tudtál foglalkozni velük.
Én is el voltam foglalva júniusban a magyarországi utazásommal és júliusban a prosztata műtétemmel ami jól sikerült és nem rákos! Az utánkezelési és lábadozási korszak most jár le.
Sokat figyeltem, gondolkoztam és filozofáltam utazásom alatt és után, különösen az ex-jugo és a boszniai rémes események miatt. Miután lent jártam a déli határon is, ahol a fiatalságomat töltöttem önkéntelenül is összehasonlítottam az akkori és mostani állapotokat. Különösen hatott rám, hogy milyen mérsékelten viselkedik a határvidék lakossága, az 1936-1944-es időkhöz képest, amikor is faji és ideológiai uszítás áldozata volt. Most ennek nyoma sincs és legalább is ebből a szempontból, mindenki helyesli a kormány politikáját! Ez nagy szó!
A Te generációd a megpróbáltatások ellenére is szerencsésebb mint az enyém. Az én egyéni helyzetem pedig különösen csiklandós volt és veszélyes a vegyes származásom miatt. A születésemtől 1923-tól 1956-ig életem mint egy film pergett le előttem. Indián óvatossággal és szerencsével vészeltem át az akaratomtól független veszélyes helyzeteket.
Miután Te még aktivitásban vagy, úgy gondolom érdekes lehet ha tudod közvetlen tanútól, hogyan zajlott az élet gimnazista és egyetemista koromban valamint mérnöki pályafutásom elején. Elnézést az ismétlésekért, ha egyes, már ismert részleteket is találsz levelemben.
Az apám boszniai születésű szerb volt. Bécsben tanult jogot a 14-es háború előtt. Az első háborúban önkéntes volt a francia hadseregben a németek ellen. Franchet d'Esperey tábornok alatt szolgált. Sok kitüntetést kapott, s alhadnagyi rangban szerelt le.
A háború után Banja Luka környékén főszolgabíró lett. Amikor egy Nukminovics Dusan nevű felvilágosodott görög-keleti szerb elvett egy kiskunhalasi ugyancsak jól felvilágosodott római katolikus Kovács Etelka nevű leányt az a határ mindkét oldalán botránynak számított, különösen Jugoszláviában hiszen ott éltek.
Az apámat a szerb család és különösen bátyja (aki a banja-lukai adóhivatal főnöke volt) valósággal kitagadták "magyar nő" miatt.
Hároméves koromban 1926-ban apám meghalt frontbetegségben (maladie de tranchée). Így anyám frontharcos nyugdíjból élt és nevelt bennünket nővéremmel és öcsémmel.
Anyám két évvel később, 1928-ban, meghalt. Egy elutasított szerb kérő megmérgezte bosszúból. Az ügy alig került bíróság elé, eltusolták, véletlen orvosságcsere címén, mert a "csak" magyar volt. Gyámunk hivatalból apám bátyja lett. Ő árvaházba akart tenni bennünket (pedig jómódú volt), mert csak félvér fattyúk voltunk. Ezen lázadt fel magyarországis nagyanyám, s átvitt bennünket Kiskunhalasra. Így 5 éves koromban országot és nyelvet cseréltem. A "gyám" nagybátyám megtartotta magának apám nyugdíját, soha egy fillért nem láttunk belőle, mert "csak" egy magyar nőnek a gyerekei voltunk. Halason az elemiben a gyerekek "vadrácnak" csúfoltak, úgyhogy szégyelltem szerbül beszélni, és így felejtettem el a nyelvet, de állampolgárságom megmaradt.
Tehát már akkor is megvolt az etnikai gyűlölködés, amit a magyarok most szerencsére nem folytatnak. Ez nagyrészt a Habsburgok "diviser pour reigner" politikájának is köszönhető!
Ezeket az ügyeket nem igen meséltem eddig, mert szégyelltem, hogy honnan kerültem ki, de most az egész világ tudja, hogyan zajlik az élet ottan, tehát nincs mit titkolnom.
Téged jobban érdekelhet az a 20 évet amit 1936-56 között 13-33 éves koromban éltem át, s amiért 56-ban levontam a konzekvenciát.
36-ban elsős gimnazista voltam amikor a Hitleráj kezdett megerősödni és a náci uszítás átterjedt Magyarországra is. Halason, mint határvidéki városban egy, a hadügy minisztériumból kiküldött főhadnagy próbált ún. "szabad csapatokat" szervezni erőszakkal. A közgyűlési terembe összehívott fiatal emberek, (közöttük ottani nagybátyám) az ablakokon kiugrálva szöktek meg a "hazafias gyűlésről" az "önkéntes lista" aláírása helyett, s az ügy botrányba fulladt. A cél az lett volna, hogy a szomszédos országokban szabotázs és propaganda munkát csináljanak civil ruhában.
Amikor Hitler kikiáltatta a szabad fegyverkezést, bevezették a kötelező levente szolgálatot. A gimnazistáknak csak a háború kitörése után kellett leventére járni. A gimnáziumban viszont időnként megjelent egy mesterlövész bemutatót tartani. Egy ötven év körüli markáns pasas fantázia egyenruhában, állítólag volt frontharcos, erdélyi menekült és a "rongyos gárda" tagja volt.
A gimnázium céllövő puskájával (levente puskának is neveztük) tartott bemutatót. A végén igen harcias beszédet tartott a bámuló diákok előtt kemény díszlépésben, tőrrel a fogai között és a zubbonya alól kihúzott rongyos zászlóval vonult el. Az ügy láthatólag a túloldali csetnik és usztasa mozgalomból inspirálódott, és ma is divatos "sniper"-séget dicsőítette. Később meg is lett az eredménye.
A tilalom ellenére a nyilasok az osztályunknak legalább a felét beszervezték titokban a pártba. Szerencsére engem nem szollicitáltak a nevem és a származásom miatt, de tudtam mindent, mert volt aki elkotyogta.
Pechemre 1941 tavaszán, érettségi előtt rohanták le a németek Jugoszláviát, sok szarkasztikus megjegyzést tett a magyar tanár, mintha tehettem volna róla, a többiek sem kíméltek. A magyar érettségim úgy zajlott le, hogy a szóbelin a tanárom valamit halkan mondott a tanfelügyelőnek és a Himnuszt szavaltatták el velem és ez volt az egész magyar irodalmi érettségim...
Két nagyon jó barátom volt az osztályban: Nagypál Ferenc és Lindmayer Károly, az első a Nagypál László operaénekes öccse volt, talán ismerted a nevét. Mi hárman voltunk a legerősebbek matematikában, fizikában és kémiában, s nagy lelkesedéssel 1941 őszén beiratkoztunk a Műegyetemre.
Az igazi háborús periódus itt kezdődött. Azt hittük, hogy a műegyetemistákat, úgy mint minket, csak a műszaki tudományok érdeklik. Tévedés!
A 41-es évfolyam erősen különbözött az előzőektől. Kb. 600-an voltunk és nagyon sok hallgató jött a frissen visszacsatolt területekről és volt néhány lengyel menekült is.
Erős náci és nyilas izgatás kezdett kifejlődni. Az u.n. Hungarista egylet a berlini hírhedt diák egyleteket utánozta. Kíváncsiságból részt vettem két gyűlésen a környező kocsmák pincehelyiségeiben. A tagok egy hosszú asztal körül ültek egyensapkában és sörös korsókkal. Egy csoportvezető az asztalfőn antiszemita és náci frázisokat puffogtatott, karddal csapkodta az asztalt, minden kardcsapásra inni és éljenezni kellett a berúgásig. Az új jelöltnek egy literes korsót kellett kiüríteni, amibe cigaretta csikkeket is dobáltak. Ezenkívül az asztal tetején disznó nótákat énekeltettek vele. Mondhatom sohasem iratkoztam be. A hírhedt műegyetemi zsidóveréseket is itt tervezték és szervezték.
Az első évben Nagypál Ferivel laktam egy albérleti szobában. Ezt sem győztem pénzzel úgyhogy 42-43-ra felvétettem magam az újonnan alapított ún. Gömbös Gyula nemzetiségi kollégiumba, ami ingyen volt, de 40-en aludtunk egy hálóteremben. Itt minden náció volt a visszacsatolt területekről, a délvidék kivételével, ugyanis nekik már a század elején alapított szerb görögkeleti kollégium állt rendelkezésükre a Tökölyanum a Veres Pálné utcában (talán hallottál róla).
A G.Gy. kollégium igazgatója egy pozsonyi szlovák, de magyarul jól beszélő tanár volt. Nagy magyarnak kiáltotta ki magát és erősen nyilas tendenciát képviselt. (A háború után Pozsonyban újra szlovák és kommunista párttikár lett!) Én voltam az egyetlen „délvidéki” és aki Magyarországon érettségizett. Jól össze barátkoztam két kárpátaljai diákkal (orvos és bölcsész). Sokat segítettem nekik ugyanis a magyarral nehézségeik voltak különösen egyetemi nívón. Egy napon az igazgató behívott irodájába és erősen kifogásolta barátkozásomat, mert tudta, hogy nem szerették a németeket, és azt szerette volna, hogy az ő nyilas igéit hirdessem.
Az év végén kirúgatott az intézetből, s ez volt a szerencsém. Ugyanis mint később megtudtam 1943-44 telén két hadügyi nyomozó jelent meg az igazgatónál informálódni erről a két diákról. Azt történt, hogy a kárpátaljai ellenállási mozgalom felrobbantotta az ottani német főhadiszállást egy csomó ülésező vezérkari tiszttel együtt. Az utána lefogott fiatalemberek között volt néhány gimnáziumi volt osztálytársa ennek a két diáknak, és házkutatás során talált pesti képeslapok alapján jutottak el e nyomozók a G.Gy. intézetbe. Az igazgató olyan rosszindulatú véleményt adott róluk, hogy elvitték őket és Kárpátalján a többi diákkal együtt ítélet nélkül kivégezték mind a kettőt. *agyonlőtték őket
Jól néztem volna ki nevemmel és állampolgárságommal, mint a barátjuk az intézetben. Meg vagyok ma is győződve, hogy ártatlanok voltak, u.i. csak tanulással foglalkoztak még szünetben sem tudtak hazautazni, olyan szegénységben éltek.
Halasról pedig olyan híreket hallottam, hogy érettségi után 4-5 volt osztálytársam beállt önkéntesnek a hadseregbe. Mint önkénteseket beosztották őket a Halason székelő Kun Bertalan kémelhárító alakulatához.
Kun Bertalan volt az, aki a "terepen" szervezte és vezényelte a szabadkai és újvidéki vérengzéseket, amelyekben volt osztálytársaim is részt vettek. A "rongyos gárda", a "sniper" propaganda és a nyilas-náci uszítás kezdte meghozni gyümölcseit. Ezek közül a fiúk közül már csak egy van életben (Pesten él), de ma is felretteg álmában, mert többek között egy 16 éves zsidólány szemeit látja, amint rémülten ránézett mielőtt agyonlőtte a Duna jegén.
Kun Bertalan a háborús bűnösök listáján volt de sohasem találták meg, Németországban bujkált haláláig. Én jól ismertem látásból az egész családjával együtt, mint mindenki más Halason.
Látásból ismertem az egyik halasi börtönőrt is, aki Szabadkán hóhér lett. Többek közt azzal szórakozott (ugyancsak Kun B. parancsnoksága alatt), hogy remegő cigányokkal akasztatta fel áldozatait, majd pedig ő felakasztotta a cigányokat. Így járt a szabadkai cukorgyáros is, akinek az volt a bűne, hogy nagyon gazdag volt, és meg kellett halnia, hogy nyugodtan kirabolhassák. Ez a börtönőr a háború után nyomtalanul eltűnt.
Engem a 43-44-es tanévre felvettek az említett Tökölianumba, ahol szintén ingyen lakhattam. Itt mint említettem csak délvidékiek laktak, megint én voltam az egyetlen, aki Magyarországon érettségizett.
A mi évfolyamunkon a Műegyetemen különösen erős német propaganda folyt. Egy jó megjelenésű, nagydumájú, nálunknál egy pár évvel idősebb tag volt mondhatni a hivatásos propagandista. Állandóan Berlinbe szaladgált (nem tudom miért) és onnan hozta "biztos forrásból" a győzelmi híreket és a csodafegyverek meséit. Főhungarista és tartalékos katonatiszt volt amellett. Időnként, különösen vizsgákra egyenruhában jelent meg, hogy a profok azt higgyék hogy a frontról jött és könnyebben átmenjen a vizsgákon. Sajnos nagy volt a hallgatósága. Ez kínos volt a józan gondolkodású kisebbség részére, messze ívben elkerültük.
Kevés taggal és néhány zsidóval voltam csak barátságos viszonyban. A legérdekesebbek ezek közül Darvas (azt hiszem Attila) Nesztor nevű haverja és Hegedűs András voltak. Darvas (felvidéki fiú) a később ismertté vált Darvas Iván bátyja volt. Burkoltan és bizalmasan tudtomra adta, hogy az angoloknak "evez". Rém veszélyes játék volt, rengeteget beszélgettünk, de óvatosságból csak az egyetem falain belül találkoztam vele, s így öccsét sem ismertem meg.
A Műegyetem jó hírforrás volt, sok volt olyan tag akiknek rokonai, ismerősei az iparban, a gazdasági életben vagy a politikában fontos szerepet játszottak és a gyerekek nem győztek fecsegni és hencegni értesüléseikkel... Itt lehetett legjobban megtudni azt is, hogy 44-ben, hogyan verték halálra a fogságba esett angol és amerikai pilótákat kihallgatás címen a Hadik laktanyában. Az u.n. Hadik mérnöki laktanya ugyanis a Műegyetem közelében volt és sok tag járt oda műszaki rajzolónak egy kis pénzt keresni.
Tudomásom szerint csak a kommunisták fedezték fel később Darvas tevékenységét, de idejében lelépett, állítólag Ivánt zárták be miatta.
Hegedűs Andrást mint erdélyi dunántúli paraszt fiút ismertem meg erős antináci és angolbarát meggyőződéssel. Abból nem lehetett tudni, hogy kommunista miniszterelnök lesz belőle, soha nem láttam az egyetemen után.
- március 19-ike után amikor Sztójay Döme berlini követ és társai a németekkel együtt átvették a hatalmat az addigi nehéz légkör a Műegyetemen egyre fenyegetőbbé vált, s propagandistánk fénykorát élte. Úgy tudom Sztójayt felakasztották később. Voltak többen akik úgy üdvözöltek: te meg mindig szabadlábon vagy? Az zsidókat félholtra verték...
Ebben a légkörben halasi barátaimnak azt javasoltam, hogy tűnjünk el Halasra és ott várjuk meg a végét. Haverjaim nem fogadták el, féltek évet veszíteni, ez később az életükbe került sajnos.
Én bementem Csűrös Zoltán dékánunkhoz aki az egyetlen nyíltan és merészen németellenes prof. volt. Megértette helyzetemet és élénken tanácsolta, hogy tűnjek el, és ha megérjük ígérni fogja mulasztásomat. Október első hetében, 2 napra visszamentem Pestre a Lakatos kormány idején, beiratkoztam a 44-45-ös évre és újra eltűntem.
Néhány nap múlva a nyilasok vették át a hatalmat, de ez szerencsére nem esett le Halasra, ugyanis az oroszok hamarabb értek oda. A 44-es nyár már Halason is nehéz volt, ugyanis egy SS német ezred szállásolta be magát az állomás körül. Feladatuk láthatóan az volt, hogy fedezzék magyar katonasággal a Jugoszláviából menekülő német csapatokat. A teljesen lerongyolódott, sokszor fegyver nélküli német hordák látványa nagyon sok jobboldali polgárt észhez térített és óvatosságra intett. Az egész utóvéd harcot magyarok biztosították kényszer alatt, ugyanis az átvetkőzött szökevényeket ha elfogták, a helyszínen agyonlőtték az SS-ek. Így is sokan szöktek meg a lakosság segítségével.
Közben augusztusban egy zsidó munkaszolgálatos vonat is befutott a bóri rézbányákból jövet. Az SS-ek egy magyar őrmesterrel kézigránátot dobattak be az egyik zsidó vagonba, erre a zsidók kiugráltak a vagonokból és menekülni próbáltak, de az állomás körül volt kerítve. Összefogták őket lázadás címén, megásatták velük a tömegsírjukat és 294 zsidót lőttek agyon géppisztollyal. Néhány civil is beleavatkozott, s levente puskákkal lőttek célba a zsidókra. Egyet ismertem személyesen közülük, ugyanis régebben alkalmazottja volt nagybátyámnak. Úgy tudom a háború után felakasztották. A "sniper" propaganda újra aratott...
A 44-45-ös telet és tavaszt Halason töltöttem, és csak a háború után 45 júniusában mentem vissza Pestre. Ott értesültem Nagypál Lászlótól, hogy mi történt a Műegyetemen. Egy német csapat fészkelte be magát az ostrom alatt és ez ott maradt diákokat, így az öccsét is és Lindmayert is a hungarista vezetők (közöttük elsősorban az említett évfolyamtársunk) kiküldték Rózsadombra egy páncélököllel az orosz tankok ellen hátvédharcra. A két barátom olyan gyönge fizikumú volt, hogy a gimnáziumban is fel voltak mentve tornából. Mindkettő elveszett, azt se tudom, hol van a sírjuk. Persze a "vezetők" hátul maradtak.
A két család feljelentette ezt a hungaristát, mint közvetlen felelőst e két fiú haláláért. Nagypál L. az énekes, kereste mindenütt a pasast (úgy emlékszem valami Szamosinak hívták) fényképpel a zsebében. Ez nem volt nehéz, mert „a hungarista az esztergapadnál” felirattal képe megjelent az egyetemi hirdető táblákon és a sajtóban is a haditermelési propaganda keretében a németek javára, hiszen a gyárak majdnem 100%-ig nekik dolgoztak.
Sokan azt hitték ebben az időben, hogy igazi igazságszolgáltatás lesz. Koalíciós kormány volt, a szövetséges ellenőrző bizottság székelt Pesten, és az amerikaiak hozták haza a háborús bűnösöket. Én nagyon le voltam törve, hogy az első háború következtében elvesztettem szüleimet, s a második elvette a legjobb barátaimat.
Nagypál L. azért kereste a pasast, mert a rendőrség nem igen foglalkozott vele, s ők mondták, hogy találja meg. Nagypál L. végül is hozzám fordult a két család nevében, hogy segítsek nekik. Én látásból jól ismertem, de azt hiszem sohasem beszéltem vele, és az egyetemen nem jelent meg. Egyszer az utcán véletlenül összefutottam vele, és megmondtam neki, hogy a két család kérésére átadom az rendőrségnek, bár tanú sem lehetek, mert az ostrom alatt 120 km-re orosz megszállás alatt éltem. Meglepődött, de nem ellenkezett. Majdnem azonnal elengedték. Mire Nagypál L. utána ment érdeklődni már újra eltűnt. Mint kiderítette összeköttetésekkel a két feljelentő család nagyon rosszul volt elkönyvelve, ugyanis az öreg Nagypál nagybirtokos ügyvéd és az "ébredő magyarok" halasi elnöke volt. Az öreg Lindmayer pedig német származású elmagyarosodott nagybirtokos gentry. El is kezdték őket piszkálni ahelyett, hogy a két burzsuj fiú sorsával foglalkoztak volna... Ugyanakkor a kommunista párt kezdett megbocsájtani a "kis nyilasoknak", hogy becsalja őket a pártba. Nem tudom ez a pasi megvan-e, de beleillenék abba a keretbe: Nyilasok voltunk, kommunisták lettünk, demokraták vagyunk, és neonácik leszünk.
Nagypál L. is abbahagyta (kénytelen volt) az ügyet, mert apósára is rákerült a sor, aki egy alumínium vállalatnak volt a vezérigazgatója. Nagyon megköszönte, hogy erkölcsi kötelességemnek eleget tettem, és sajnálta, hogy nem sikerült, feleslegesen exponált.
1947-ben diplomáztam, és elhatároztam, hogy nem keresek állást a nehéziparban, amire a kommunisták ugyanúgy kezdték rátenni a kezüket, mint a nácik azelőtt. Először is egy kisipari gyapjú fonót rendeztem be vidéken egy barátommal, akinek volt pénze. A parasztok birka gyapjúját dolgoztuk fel fonalnak felesben.
Ezután néztem állás után a textiliparban. Egy vegyész barátom ajánlott be a Pamutiparnál. 48 május elsejével vettek fel, mint magánvállalattal tárgyaltam, de húsvétkor államosították, s így léptem be az államosított vállalatba májusban. Nagyon jól kezdődött, ugyanis mire odaértem beajánló barátom már nem volt ott, lelépett nyugatra...
Mint mérnök is egy darabig a Tökölyanumban laktam a nagy lakáshiány miatt. Ott bőven volt hely, 3-an, 4-en voltunk csak, mert a többiek lementek Jugoszláviába. Alig voltam egy hónapja állásban egy második, de ezúttal súlyos kellemetlenség ért. Egy délután az ÁVO jeeppel elvitt a gyárból, akik látták majdnem hanyatt estek. Az történt ugyanis, hogy két nappal előbb Sztálin és Tito összeveszése alkalmából, egy lakótársamat a jugoszláv követség sajtóattaséja a szobájában agyonlőtte. Az áldozat szabadkai szerb fiú volt, aki jól beszélt magyarul és egy kisebbségi iskolában tanított Pest környékén, tehát állami iskolában.
Miután a szerb kisebbségi hetilap egész szerkesztősége átlépte a határt Szlovéniánál Sztálin-Tito miatt, az újság nem tudott volna megjelenni. A párt ezt nem tűrte, orosz utasításra az ÁVO-n keresztül kényszerítette lakótársamat és barátomat a szerkesztés elvállalására, egy szombat reggel 10 órakor. Este 10-kor kijött az intézetbe az attasé, és hogy megakadályozza a lap megjelenését és agyonlőtte az új szerkesztőt... Az ÁVO ekkor fogta körül először a jugo követséget...
Engem estig kihallgattak és elengedtek. Az volt a szerencsém, hogy péntek este leutaztam vidékre a fonó miatt, s csak vasárnap éjjel jöttem vissza, s a vonatjegyek még a zsebemben voltak. Másnap reggel újra megjelentem a gyárban, megmagyaráztam mi történt, s ekkor már az újságok is közölték a gyilkosságot, s így az ügy elsimult ami engem illetett. Nagyon megnyomott, hogy megint egy barátom lett az áldozat...
Rövidesen újabb bajom lett. Kijött egy rendelet, lefoglalták az ország egyéb gyapjúkészletét, mint elsőrendű hadi nyersanyagot a vörös hadsereg részére. A fonodánkat lezárták, és az ajtót is lepecsételték nehogy valamit elvigyünk. Ritkán kezdődik egy mérnök pályafutása ilyen zavarosan. A gyárban csak a főnököm tudott a fonodáról, de ő bölcsen hallgatott. Így nem maradt más hátra, mint az államosított iparban dolgozni. Végül is sok pénzt kerestem, különösen újításokkal, mert sok rázós problémát bíztak rám, ami alól még a párttag mérnökök is kihúzták magukat, ők megtehették, de én nem. Ennek következtében jobb állásba kerültem és egy úgynevezett könnyűipari gyárfelszerelő vállalat alakítását bízták rám, műszaki vonalon. Itt sikerült magam mellé állítani a fölém kinevezett (párttag) vezetőket, akik úgymint munkáskáderek és vörös akadémiás hozzánemértő semmittevők voltak. Az utolsó igazgatóm egy nagyon veszedelmes volt bőrdíszműves munkás volt, előzőleg a XIX. kerületi párttitkár, a felesége pedig Rákosi irodáján az ÁVO politikai felügyelője...
Ezeket az ipséket úgy szelídítettem meg, hogy a tőlem függő termelési prémiumokkal 50%-al emelkedett a fizetésük, ami már eleve is magasabb volt mint az enyém. Ez az igazgató 7500 Ft-ot vágott zsebre havonta, amikor én 4200-at (de ez is nagy pénz volt). Egyszer büszkén elkotyogta nekem, hogy utolérte felesége fizetését, ugyanis a bánata az volt, hogy felesége mindig többet keresett mint ő! Így lettem többek között a védett „szent tehén”, s eltűrték, hogy mérnök uraztattam magam az üzemben az utolsó napig. A többi kisebb ürgét is a kereseten keresztül fogtam meg, mert az jobban érdekelte őket mint a párt magasztos elvei.
Közben ez a paradox helyzet alakult ki, hogy 1953-ban rendőri felügyelet alá helyeztek, dolgozni hagytak ugyan, de például vidékre még a munkahelyeinkre való kiszállásra is csak az ÁVO engedélyével utazhattam, és minden hónapban jelentkezni kellett az Andrássy úton. A legkisebb indoklást sem tudta elérni, ki kellett találnom, hogy miért?
Az történt, hogy Sztálin halála után egy héttel egy leányzó telefonja (akinek udvaroltam) nem felelt, és elmentem megnézni hogy mi van. A budai magánházuk kapuja be volt zárva, és az ÁVO lepecsételte. Mint ismerősöktől megtudtam elvitték az egész családot (papa, mama, fiú és leány), de senki sem tudta miért és hova. A papa központi fűtésben specializálódott gépészmérnök volt, a leányzó pedig mezőgazdász, ún. növényorvos egy mezőgazdasági vállalatnál. A papa ezen kívül tartalékos K. und K. százados sok kitüntetéssel az első háborúból. Nyolc hónappal később, kiszabadulásuk után tudtam meg mi történt. Az egész család a megbízhatatlan listán szerepelt, sok ezret vittek el így Sztálin halála után, hogy egy esetleges megmozdulást megakadályozzanak... A család 3 tagja "csak" internálva volt. A leányt viszont bevitték az ÁVÓ-ra, s miattam félholtra verték. Miután a telefonjukat már előzőleg lehallgatták, azt szerették volna tudni mit beszéltünk többször részükre érthetetlen virágnyelven, s engem jugoszláv kémnek tituláltak előtte. Nem mondhatta meg, hogy teherbeesett, és az abortusz részleteit beszéltük meg úgy, hogy szülei ne értsenek semmit. Inkább tűrte a kínzásokat, de nem árulta el az orvost, akinek 7 év járt volna az akkori Ratkó Anna törvény értelmében.
Végül is egy hajnalban, amikor az őr belépett hozzá újabb verésre, kiszökött a cellából, kívülről rázárta az ajtót az őrre, majd a folyosóról kiugrott az emeletről egy utcai ablakon. Nem tudott elmenekülni mert gerincsérülést kapott. 4 hónapig feküdt gipszben a kórházban. Miután erősen sportoló (úszó) leány volt egy év alatt rendbejött, férjhez ment és 56-óta Kaliforniában élnek. 2 éve voltak nálunk látogatóban.
Mint R.F.-snek természetesen a telefonomat is hallgatták, gondolom azért hagytak dolgozni, s jó eredményeken kívül, mert csak magyar társaságom volt. Ennek ellenére újra nehéz helyzetbe kerültem. Ugyanis, az ún. "Táncsics Bőrgyár"-at a C.I.A. által beszervezett fiatal volt Ludovikások felgyújtották és az teljesen leégett. (azt hiszem Wolfner gyár volt azelőtt Újpesten). A bőrgyár egész termelése, 1 vagon talpbőr naponta a vörös hadsereg részére volt lefoglalva. Az újjáépítés során egy hatalmas modern, két 50 méter hosszú vasbeton ikeralagutas szárító berendezés révén napi 2 vagon talpbőrre akarták felemelni a termelést.
Az én feladatom a szárító berendezés mechanikájának a legyártása és felszerelése volt. A tervezést a könnyűipari tervezőiroda és a bőrgyár technikusai végezték. Az eredeti tervvel egyet értettem, egy tehetséges fiatal mérnök tervezte. A bőröket egy nagyméretű mechanikus lánc vitte előre az alagutakban. Ez a szállítólánc egy kb. 10-15-szörösre felnagyított bicikli lánchoz hasonlított. Külföldről kellett volna beszerezni. A hosszú szállítási határidő és ár miatt valakinek az az ötlete támadt, hogy hajókikötő lánccal helyettesítsék. A tervező elkövette azt a hibát, hogy elfogadta az újítást. Miután a határidő lerövidítésére nagy "célprémium" volt kitűzve, a tervező és a beruházó közvetlenül megrendelte a láncot a helyi láncgyárban. Egy napon váratlanul leszállították az üzemünkbe beépítésre (2 tonna lánc). Megvizsgáltam és olyan egyenlőtlen volt, hogy visszautasítottam tértivevényes ajánlott levél kíséretében azzal, hogy ilyen durva kovácsolt lánc csak hajókikötésre alkalmas. Kb. egy hónap múlva újra leszállították "átalakítva". Valamivel jobb volt, de még mindig alkalmatlan. Viszont írásban utasítottak, hogy a tervező felelőssége mellett építsem be, és ne avatkozzam be a tervezésbe. A berendezés 6 órás üzemelés után teljesen tönkrement. A lánc fölfutott a fogaskerekekre, minden felakadt és szétszakadt az erőfeszítések következtében.
Nagy per lett belőle, s ajánlott levelem ellenére bíróság elé állítottak. Legjobb védekezés az ellentámadás. A tervezőiroda és a bőrgyár gyártási és szerelési hibával vádolt, szerintük az "átalakított" lánc tökéletes volt és ha méretdifferenciák vannak az az óriási erőfeszítésekből eredő egyenlőtlen megnyúlások eredménye. Majdnem elítéltek, amikor egy mentőötletem támadt. Vasfűrésszel szétvágtam néhány láncszemet, és a bíróságon precíziós mérleggel bizonyítottam be, hogy 20% súlydifferenciák vannak az egyes láncszemek között, amelyeknek grammra egyformának kellett volna lenni. Erre felmentettek. Mondhatom melegem volt. Viszont a tervezőt az ÁVÓ elvitte, és nem volt hír róla. Az ügy folytatását Franciaországban tudtam meg. Néhány hónapi fogság után a fiút elengedték, és annyira visszadolgozta magát, hogy egy-két évvel 56 után kiengedték egy brüsszeli bőripari értekezletre. Azt is megtudtam ismerősök révén, hogy a brüsszeli repülőtéren a repülőgép lépcsője alján szívszélhűdésben meghalt. Olyan emóciója volt a szabadság föld érintésétől, hogy a fogságban megviselt szíve nem bírta ki. Lehet, hogy disszidálást is tervezett, de ezt már csak a másvilágon fogom megtudni, ha találkozom vele.
Így zajlott le odát életem a jugoszláviai Sándor király diktatúrától (ő is diktátor volt) kezdve a Horthy rezsimen és utána következő rezsimeken keresztül. Vegyes származásom és határvidéki tartózkodásom állandóan komplikálták az életemet. Közvetlen ismeretségi és baráti körömből gyilkosok és áldozatok kerültek ki. Ez egészen más, mint amikor könyvekből, rádióból, újságból (televízió még nem volt) értesülve ismeretlen szereplőkről van szó…
A magyarországi júniusi utazásom alkalmával életemben először fordult elő, hogy még a határvidéken sem volt szó a vegyes származásomról semmilyen formában, és erre 70 évet kellett várnom. De megint óvatos vagyok, mert a nyugalom ellenére is a magyarok és szerbek farkasszemet néznek, és egy szerb agresszió mindent felboríthat. A "purification ethnique" sztálini és hitleri típusú rasszizmus. Sajnos a világ tétlenül nézi. Nem szeretnék megint kényes helyzetbe kerülni vegyes származásom miatt, és most elkerülhetem. Megfigyelésem szerint magyar oldalon a kommunizmus felébredése nem fenyeget, mert a szovjet felbomlásával nincs "hinterlandjuk".
A veszély az lehet, ha Németország nem tudja elfojtani a neonáci szervezkedést és ez a mozgalom átcsaphat Magyarországra mint 36-ban... Remélem nem lesz így. Mindenesetre előbbi lelkesedésemmel szemben nem kívánok semmilyen résztvenni csak a jóindulatú szemlélő álláspontjára helyezkedem.
Ezért gondolom legjobb lenne, hogy a Maigret család ügyeivel tőlem függetlenül és közvetlenül foglalkozz, hiszen szerencsére személyesen is ismered őket, és minden adatod megvan hozzá. Az ügy tiszta francia-magyar kérdés. Amennyiben folytatni akarod megadom címüket, telefonjukat stb. Ők tökéletesen meg fogják érteni az új helyzetet hiszen ismerik vegyes származásomat.
Soha senkinek ilyen részletesen nem meséltem el, hogy mi minden történt velem, nem akartam, hogy rémregény írónak nézzenek, vagy azt gondolják, hogy sajnáltatni akarom magam. 56 után Franciaországban is sikerült jó pénzt keresni újításokkal és gyárberendezésekkel. Itt is a technikához nem értő üzletemberek (az ottani pártemberek helyek) sokkal több pénzt kerestek munkámból mint én, de én sem panaszkodhatom.
A jugoszláviai események idézték fel bennem ezt a visszaemlékezést és most realizálom, hogy mennyi gyilkos és áldozat volt sokszor a közvetlen ismeretségi körömben, és egészen más, mint amikor az ember csak a médiákon keresztül ismeri az eseményeket.
Unokahúgom is kétségbe van esve, úgy mint az ottani intelligencia, sajnos az új diktátor a csőcselékre támaszkodik...
Levélem hosszúra nyúlt, de megszeretném indokolni, hogy miért nem kívánok semmiben részt venni.
Amennyiben Maigret-ékkel nem tudsz elfoglaltságod vagy bármilyen más okból foglalkozni, írd meg, és én így megfelelően meg fogom velük értetni velük.
Mi egyébként jól vagyunk, s talán az utolsó 2 üzletet is el tudjuk adni, s életünkben először leszünk szabadok, ami a munkát illeti.
Sok szeretettel üdvözöl A-val együtt: Branko
Az eredeti kézirat az alábbi linken olvasható: https://drive.google.com/file/d/17iW3xNNUTLV-k-YHNJehNtmQYyK3sNCZ/view?usp=sharing
Teller Ede 1992. október 23-án a washington-i magyar nagykövetség díszvendége volt, beszédet is mondott. 
